7. nap

Úgy tűnik az égiek megelégelték, hogy szárazak vagyunk már egy hete, ezért kaptunk némi esőt mára. Reggel 7.45-kor indult útnak kis csapatunk, hogy keresztbe átszelje a szigetet és ellátogassunk az angol tavak vidékére (Lake District).

Útközben megálltunk egy csodaszép kis farmon, ahova az angol családok szívesen jönnek, hogy a gyerekek élőben is lássák az állatokat. Hogy itt is mennyire az üzlet körül forog minden, szépen látszik abból, hogy olyan "őshonos" állatokat is tartanak, mint a teve vagy a strucc. J Mi tagadás a bolt és a kávézó csodálatos, jó pénzért
mindenféle különlegesség kapható.

Mick természetesen egész úton mesélt és mesélt. Boszorkáról, aki megátkozta a vadászokat, mert azok lelőtték a fekete farkú rókáját, kocsmáról, ahol aki az egykori törzsvendég székére merészel ülni, az életével játszik, illetve arról, hogy a herceg elveszett gyűrűje, hogyan járult hozzá Pickering város névadásához stb.

Útközben megcsodáltuk a különböző kőfalakat (stone walls, dry stones), melyeket terület megjelölés és vagyonvédelem céljából építettek szerte az országban. Ezeknek a kőfalaknak a különlegessége, hogy kötőanyag nélkül rakják össze őket, így elkészítésük speciális szaktudást és különleges figyelmet igényel. További érdekesség, hogy mivel helyben található kövekből építik, ezért az egyes tájegységeknek eltérő megjelenésű kőfalaik vannak attól függően, hogy az adott területen milyen kövek találhatóak. De a falak nemcsak színükben és a kövek minőségében térnek el egymástól, hanem a rakás technikájában, ill. a záró rész kialakításában is. Ahogy Yorkshire felől haladtunk a Lake District felé a kövek színe szürkéről vöröses színezetűre változott, az azonban végig egységes volt, hogy a vízszintesen rakott köveket egy függőlegesen egymás mellé állított kövekből álló sor zárta. Az angol vidék sajátos hangulatú hozzátartozói ezek a kőfalak, régmúlt emlékeket idéznek.

Mire a tavakhoz értünk, ahol egy helyen látható Angila összes hegye
(mindössze 4, azok is épp csak elérik azt a magasságot, amikor már hegynek nevezhetőek), újra eleredt az eső. Mondhatni szakadt. A vidék csodálatos, közkedvelt pihenőhely, szállást a környéken legalább fél évvel a tervezett utazás előtt is nehezen lehet találni. Az időjárás viszont... predictibly unpredictable. De az angolok rendíthetetlenek: ha túrázni jöttek, akkor túráznak. Beöltözve tetőtől talpig vízálló ruhában gyalogolnak gyerekek, felnőttek egyaránt. Mi nem voltunk ennyire lelkesek. A sofőrünk keskenyebbnél keskenyebb utakon haladt velünk. Helyenként meg kellett állnunk, hogy a szembe jövő autó elférjen. Lehúzódni lehetetlen: az egyik oldalon a kőfal, a másikon a tó vagy a meredély. Mondhatni csönd volt a buszon... A szakadó esőben tettünk egy kört Windemere városában, mely a turizmus mellett Beatrix Potterhez köthető. Az írónő itt élt, és 12 farmot vásárolt a környéken, ahol elsősorban úgynevezett Herdwick juhokat tartott. Ez a fajta attól különleges, hogy minden bárány feketén jön a világra, és ahogy nő, szép lassan kifehéredik. (Mick leleményes módon Michael Jackson birkáknak hívja őket J). Végrendeletében Miss Potter úgy rendelkezett, hogy földjeit a National Trust kezelje azzal a kikötéssel, hogy bárki, bármikor ingyen sétálhasson ezeken a területeken.

Az égi csapot még mindig nem zárták el, amikor megérkeztünk Grasmerebe, William Wordsworth házához. Esernyők és esőkabátok ellenére bőrig áztunk mindannyian. Mondanom sem kell, hogy amint visszaszálltunk a buszba, elállt.

A következő állomásunk Keswick volt, ahol végre szárazak maradhattunk. Tettünk egy kellemes sétát a tó partján, ahol őrült angol férfiak egy szál fürdőnadrágban parádéztak (helyi triatlon verseny nyitó vagy záró ceremóniája), majd a városkában, ahol pedig a piaci árusok csalogattak bennünket.

Este 9-re értünk haza ragyogó napsütésben.